Dicsőség a hősöknek!
1945. 02. 11 

.Az 1945-ös budai kitörési kísérlet

1945. február 11-én a szovjet csapatok által bekerített, katlanba zárt magyar és német honvédek Budán, a királyi vár területén gyülekeztek.
A helyzet lényegében kilátástalan volt, de a katonák mégis, a mégoly reménytelennek ítélt helyzetben is az utolsó csepp vérükig való harcot választották.

A budavári kitörés mai napig szélesebb körben ismeretlen fejezete történelmünknek. Az 1945 után berendezkedett kommunista történetírás ilyen-olyan partizán sztorikkal etette a társadalmat és gondosan elhallgatta a vörös hordák ellen küzdők hősies tetteit.

1945 februárjára a szovjet támadó sereg már elfoglalta Pestet és a budai oldal nagyobb részét.

 Egyedül a vár és a Gellért-hegy egyes részei maradtak európai, azaz magyar és német kézen. A harcok házról házra, utcáról utcára folytak, s míg a németek anno beleegyeztek Sztálingrád ostroma idején a civil lakosság evakuálásába, itt sem német, sem angol kérésre, az oroszok nem voltak hajlandóak belemenni ebbe.

A szovjetek végül három, összesen 30-40 km széles gyűrűt vontak a Budai Vár köré, amit közel fél millió katona alkotott.

 A hadműveleteket Malinovszkíj és Tolbuhin marsallok irányították, páratlan kegyetlenséggel és saját alakulataiknak sokszor értelmetlen feláldozásával. 

Az iszonyatos túlerő végzetes iramban közeledett céljához.

 1945. február 11-én, a még megmaradt német és magyar csapatok tagjai, kb. negyvenezren a vár területén gyülekeztek. Itt volt többek között Vannay László, aki a trianoni békediktátum végrehajtásának megakadályozására a húszas években részt vett a Rongyos Gárda megszervezésében, valamint 1938-ban a felvidéki és a kárpátaljai harcokban.

 Vannay László
Vannay László

A védők között volt a 70 éves Prónay Pál is, a trianoni gyalázatot elutasító Lajta Bánság létrehozója, az egykori Rongyos Gárda alapító, akinek elévülhetetlen érdemei vannak abban, hogy Sopron magyar terület maradt.

Prónay Pál
Prónay Pál

A magyar és német parancsnokok, Hindy Iván vezérezredes és Karl Pfeffer-Wildenbruch Obergruppenfürer, akik összességében 40-45 ezer ember nagyjából fele-fele arányban magyar és német katonák  felett rendelkeztek, 

Hindy Iván
Hindy Iván

A korábbi felmentési kísérletek kudarcával az utánpótlási vonalak is elakadtak, így február 11-én, 17 óra 50 perckor, mikor már a lőszer is fogytán volt, a német parancsok, Karl Pfeffer Wildenbruch rádión a következő üzenetet küldte parancsnoksága felé:

  "Élelmiszerünket felhasználtuk, az utolsó töltényünk csőre töltve. Budapest védői választhatunk a kapituláció, vagy a harc nélküli lemészárlás közt. Az utolsó harcképes honvédekkel offenzív módon új harci, és ellátási bázist keresek. Február 11-én a sötétedés beálltával kitörök. Kérek felvételt Szomor-Máriahalom térségében." 

Este háromnegyed nyolckor aztán Wildenbruch visszavonhatatlanul kiadta a parancsot a kitörésre.

Karl Pfeffer-Wildenbruch SS-tábornok
Karl Pfeffer-Wildenbruch SS-tábornok

Az akció előkészítéseként egy német kommandó magyar segítséggel lefegyverezte a Széll Kálmán téri orosz őrségét. 23.900 német (ebből 9.600 sebesült) és 20.000 magyar katona (2.000 sebesült), szinte nehézfegyverek, és páncélosok nélkül indult meg a jelre. 

A túlélők szerint több körülmény utal arra, hogy a kitörés főbb irányait, és az első hullám időpontját elárulták, mert az első méterek után minden addigit felülmúló szovjet tüzérségi pergőtűz fogadta a Bécsi kapunál a kitörőket. Az oroszok világító rakéták százait lőtték az összevonási pontok fölé, és gránátok ezreivel árasztották el a kitörési pontokat, útvonalakat.

Ezrek estek el az első órában.

A Vannay különítmény a kitörés kezdetén az Ostrom utcában gyülekezett, majd iszonyatos áldozatok árán tért nyertek a Szilágyi fasorig, ahol ismét elakadtak a II. gyűrű orosz erődrendszerében. Helmut Wolf a Feldherrhalle páncélosgránátos hadosztály alezredese ekkor parancsot adott, hogy a Vérmező-Kékgolyó utca felé kíséreljék meg az áttörést. Itt váratlanul siker koronázza a próbálkozást. 

Hajnalra a Budakeszi feletti magaslatokig jutottak.

Prónay, aki maga köré gyűjtötte sok vihart megélt ősz bajtársait, viszont nem jutott ki. Az öldöklő harcokban valamennyien elestek. A kitörés lendülete, energiája sokkolta az orosz csapatokat. Különösen hatott számukra, hogy nem állt le a kitörés az első hullám teljes lemészárlása után sem.

 A hírek hallatán helyenként kezdett pánik kitörni a soraikban és nem egyszer előfordul az, hogy a kitörés útjába eső házak elfoglalásakor, a bajtársaik hullahegyein átjutó és kézigránátokkal utat nyitó német és magyar harcosok elől az oroszok a harmadik, negyedik emeletről is az utcára vetették magukat.

Február 12-én reggel sűrű köd ereszkedett le a budai hegyekre. A Svábhegy, Remetehegy, Hármashatárhegy körzetében 2-3 ezres csoportokban a kitörés eredményeként 15-20 ezer katona várakozott, majd indult tovább nyugat felé.

Közülük nem sokan érhették el a megmenekülést jelentő német vonalakat, mert az oroszok, a magyar áruló partizánok  köztük Göncz Árpáddal és Apró Antallal  helyismeretének segítségével, rendre lemészárolták őket. 

A német parancsnoki törzset egy villában körbe kerítették a lövegekkel és páncéltörőkkel felszerelt szovjet csapatok. Megadták magukat. Mindeközben ezreket morzsolt fel az újabb és újabb orosz akadályokon való áthaladás. 

1945. február 13-án még mindig szórványos, de igen heves harcok folytak a budai hegyekben.

Az összesen negyvenezer főnyi magyar és német katonából álló védőseregből, alig 800-an érték el a német vonalakat. Többségük, mintegy 80%-uk hősi halált halt, többen hadifogolytáborba kerültek. A szerencsésebbeknek civil ruhát öltve sikerült elvegyülniük a lakosság között.
A kiürült várba óvatosan kezdtek beszivárogni az oroszok. Aztán elkezdődött a féktelen szabadrablás.

A vár kazamatáiban maradt sok ezer sebesült ügyét úgy oldották meg, hogy néhány benzines hordót legurítottak és kézigránátot dobtak utána. Sokszor vasutasokat, villamoskalauzokat mészároltak le százával, mert egyenruhájukat pártszolgálatos uniformisnak nézték. 

A Várban berendezett hadikórház az érkezésükkor tele volt mozgásképtelen sebesültekkel. Őket egyszerűen lángszóróval égették őket halálra.

A magyar nők számára megkezdődött a rémálom, szinte nem volt olyan nő, legyen az nyolc, vagy nyolcvan éves, akit ne erőszakoltak volna meg. Amit csak lehetett kiraboltak, felgyújtottak a vörös barmok. Híres magánkönyvtárak lapjai végezték seggtörlőként, múzeumok felbecsülhetetlen kincsei kötöttek ki Szovjetunióban.

 Az elhúzódó ostromot azzal magyarázták a felső vezetésnek, hogy nagy létszámú a védősereg.

Ennek megfelelően sok hadifoglyot követeltek, így mindenkit összeszedtek, civil, öreg, nyomorék, csak a darabszámot nézték.

Kegyetlen idők voltak, kegyetlen idők jöttek.

Évtizedek múltak el hazugsággal, de ma már tudjuk, hogy ez az ostromgyűrűt áttörő támadási kísérlet volt a háború és az európai történelem egyik legtragikusabb és leghősiesebb pillanata. Mégis, még manapság is hallgatás övezi a történteket. 

Mi pedig, civilek, addig is kegyelettel gondoljunk az elesettekre! Legyen emlékük áldott!