A csehszlovák–magyar lakosságcsere

1946. február 27-én írták alá Budapesten a csehszlovák-magyar lakosságcsere-egyezményt, amelynek értelmében ugyanannyi számú magyar telepítenek ki Felvidékről, mint ahány szlovák költözik át Magyarországról. 

Az 1938-ban aláírt I. bécsi döntés szerint a magyar - szlovák határt nagyjából az etnikai viszonyok szerint húzták meg. Azonban Edvard Benes, akinek döntő része volt Magyarország feldarabolásában az I. világháború után  1945-ben már csehszlovák elnökként elfogadhatatlannak tekintette a magyar többségű felvidéki területek Magyarországhoz való tartozását. Benes a jelentős számú magyar lakosság kérdését deportálással akarta megoldani, figyelmen kívül hagyva a magyar külügyminisztérium határmódosításról szóló javaslatát.

76 ezer magyart űztek el otthonából a magyar-csehszlovák lakosságcsere során

A második világháború utáni években született államközi egyezmény, amelynek értelmében felvidéki magyarok tízezreit telepítették át Magyarországra, és ezzel egy időben magyarországi szlovákok települtek át Csehszlovákiába. Több esetben a Németországba kitelepített német vagy sváb lakosság helyére is kerültek felvidéki magyarok. 

A kitelepítések és áttelepülések lezajlása, demográfiai következményei

Elsősorban a nagyobb falvakból és városokból telepítették ki a magyarokat, azok közül is leginkább a módosabb embereket, de a szegényebb sorú parasztok közül is sokat vonatra tettek. A telepítések legfőbb célja a dél-felvidéki magyar tömb megbontása volt.

A rendeletek lehetővé tették a magyarok földjeinek elkobzását, elbocsátásukat állásukból, hivatalos nyelvhasználatuk és kulturális egyesületeik betiltását.

 Kiűztek 36 ezer, 1938 előtt magyar állampolgárságú embert, internálták a pozsonyi, a kassai, a komáromi magyarokat, lakásaikat pedig elkobozták. 

Beindult a reszlovakizáció, ami lehetőséget adott "az évszázadok során elmagyarosodott szlovákoknak az anyanemzethez való visszatérésre", gyakorlatilag a vagyonelkobzástól és a kitelepítéstől való megmenekülésre, az állampolgári jogok megszerzésére. Az akció során 423 ezer megfélemlített, fenyegetett magyar adta be kérvényét, és a hatóságok 327 ezret nyilvánítottak közülük szlováknak. 

A Szovjetunió teljes támogatását élvező Csehszlovákia a párizsi békekonferencián szerette volna elérni, hogy a reszlovakizáció és a lakosságcsere után megmaradt 200 ezer magyart is egyoldalúan áttelepíthessék, ez ellen azonban az amerikaiak vétót emeltek.

 A kitelepítések és a reszlovakizáció súlyos következményekkel jártak a felvidéki magyar közösségre nézve, az anyagi veszteségek mellett a települések etnikai arculata is a magyarokra nézve hátrányosan változott meg. 

Nagyon fontos, hogy megemlékezzünk a felvidéki magyarság legszörnyűbb éveiről, a jogfosztottságról, a kitelepítésekről, amikor a csehszlovák hatalom kénye-kedve szerint tett tönkre és szakított szét felvidéki magyar családokat. Állampolgárságukat elvették, házukat idegeneknek ajándékozták, őket pedig télvíz idején, néhány kilogrammos csomagokkal, fűtetlen marhavagonokban vitték Csehországba vagy éppen Magyarországra. 

Nem volt más bűnük, csak annyi, hogy magyarnak vallották magukat. Nem törtek meg, nem árulták el nemzetüket, magyarok voltak egyenes gerinccel, mindenáron. 

Ennyi éppen elég volt, hogy a hatalom rájuk nyomja a "háborús bűnös" bélyeget és alávesse őket a kemény megtorlásnak.

Örök tisztelet jár azoknak, akik kiállták a megpróbáltatásokat és a legnehezebb időkben is magyarok maradtak. Van mit tanulnunk tőlük ma is.

A magyar Országgyűlés 2012. december 3-án a magyar lakosság Felvidékről való kitelepítésének kezdőnapját, április 12-ét ellenszavazat nélkül országgyűlési emléknappá nyilvánította.